Beküldve:

Madártávlatból

Szeretek pesti lenni, és pesti is maradok.

Néha eljövök ide. Leülök a pirosra mázolt padra, gondolkozom, emlékezem és rád gondolok. Hallgatom a főutca felől az autók zaját, fazékcsörömpölést egy szomszédos panel nyitott ablakából, a gyerekek zsivaja a játszótéren, a madarak felháborodott párbeszéde, ahogy licitálni próbálnak a gyerekekre, és a platánok szomorú, nosztalgikus suttogását.

Igazad van. Még itt vagyok, ebben a pillanatban, ezen a padon és máris előre gyászolom a várost: a körúti villamos hangját, a Városliget illatát eső után, az elefántos csúszdát a játszótérről, a fákat az Andrássy úton és a gyerekeket a Parlament előtt a szökőkútban. És gyászolok az idő miatt is, amit nem itt töltök majd, amíg távol leszek. Az idő kegyetlen csalfa szerető: amíg nem figyelsz, a hátad mögé lopódzik és hirtelen minden más lesz.

Szekszárd az a barát, aki folyton megcsal és te mégis mindig visszamész hozzá. Elhiteti veled, hogy nagy város, megvéd, elveszthetsz benne, aztán egy utca múlva kivet magából és ott állsz a szántóföld szélén. Vagy szinte végtelennek tűnő kanyargós utakon gyalogolhatsz fel a hegynek a szőlőtőkék között és ha egyszer felértél a csúcsra onnan is csak végtelen szőlő amíg a szem ellát. Neki elhiszed, hogy ha megismered befogad, de ahányszor néha már a sajátodként gondolsz rá, egy részed mégis hazavágyik.

Ebben a városban minden Babitsról és a borról szól. (Nagyobb részt inkább a borról.) Szinte szüntelen szekszárdit szlopálnak. *Lábjegyzet: Ne felejts el utánanézni, hogy Babits miben halt meg, mert ha netalántán véletlen alkoholmérgezésben, akkor az egész magyar irodalomtörténet értelmet nyerne). Ha egy percre is kimozdulsz a lakásból, egyszerűen nem tudsz nem inni: Gondosan elhelyezett táblák százai terelgetnek elkerülhetetlen végső célod felé, és akárhogy küzdesz ellene, sokkal erősebb nálad. Ha el is tévedsz, az is csak azért lehet, mert végül megunod, és egy sokkal közelebbi borpince teraszán kötsz ki, mint ahová eredetileg indultál.

De mégis minden megvan itt. Egy szelet Városliget szökőkúttal, Rákospatak a külvárosban (lenne, ha folyna benne valami) a „Gellérthegy” kilátóval, amit szőlőfürtök díszítenek (te jó ég, mi más) és a Béla téri templom, ami a Mátyás templomnak felel meg a várban és ha magasról nézem a várost, éppen olyan meleg érzésem lesz, mintha az otthonit nézném a szabadságszobor mellől.

És ez a bizonyíték rá, hogy én már pesti maradok; mert szeretek pesti lenni.

Beküldve:

Búcsúk és pipacsok

Fekszünk a fűben egy pokrócon, itt, egy pipacsmező közepén, minden jó, az idő nem számít, csak jó a jelenben, “asszem boldog vagyok” – suhan keresztül az agyamon, miközben nem merek arra gondolni, hogy a tegnapot elvesztegettem, a holnap pedig milyen bizonytalan, törékeny. Nem tudom megmondani, hogy hol leszek, hogy lesz – e még ez a rét, lesznek e pipacsok, ahogy azt sem, hogy a következő pillanatban esni fog – e az eső ebből a felhőből itt felettünk és azt sem tudom megmondani, hogy meddig érnek az ujjaim ha kinyújtom a kezem. És szeretném, de azt sem tudom, hogy mi még barátok leszünk – e, mire ennek az egésznek vége lesz, hogy lesznek – e még piknikezések, és hogy nyári eső vagy esztelen vihar kerekedik e a felhőnkből, csak akkor ha már leszakadt az ég.

Ülünk a réten és kitartom eléd a kezem, a tenyeremben leszakított pipacsbimbó; de meg tudod e mondani, hogy “sör, bor, vagy pálinka”, de azt tudom, hogy ha egy pillanatra becsukod a szemed helyesen döntesz majd; ügyes vagy, eltaláltad, nevetünk! “Most aztán veled lesz a jószerencse!”

De tudod, ez az életben, a réten kívül nem elég.

Karantén utáni fürdőszoba átalakításba vágunk. Nem csak azért fáj ez nekem képletesen, mert ezentúl amíg el nem készül ötünknek kell osztoznia egyetlen fürdőszobán egyetlen zuhanyzóval, ami igenis nagy önfegyelmet, önmegtartóztatást, és alkalmazkodási készségeket követel meg mindegyikőnktől; hanem azért a sok emlékért, ami a házunknak ehhez a szegletéhez fűződik. Az, ahogy belaktuk, amennyit énekeltem a hajszárítóval, hogy itt ittam a teámat reggelente, hogy habár ritkán csináltam, de szerettem belemerülni a kádba amikor a víz még olyan forró volt, hogy csípte a bőröm,  a lepkés matricák a falon, és a halas üvegfesték a tükrön.  Amikor az öcsémmel kicsik voltunk, lemosható csempekrétával rajzoltunk a falra, egy rajz azóta is megvan, a plafon közelében a csap felett: kék ég, csillagok, tábortűz vagy szívecske… már nem tudom melyiknek szántam. Halvány már, de ott van a 13 éves barlangrajz azon a falon, és ha néha felnézek emlékeztet, hogy te jó ég, mennyi víz lefolyt azóta ezeken a lefolyókon!

Egészen holnap reggelig. De most még az üres kongó fehér csempék közt – nincs már benne semmi csak én és a hajszárító – szárítom a hajam, miközben fejben rituálisan próbálok elbúcsúzni ‘ezektől’ a falaktól,  a hajam teljesen megszárad, úgy nézek ki mint egy csapzott oroszlán, de nekem mégsem akaródzik menni. Ekkor jut eszembe, hogy nem is szoktam megszárítani a hajam.

2020. májusa

Beküldve:

ELMARAD!- az élet /2.

Szombat van. Napsütötte, ragyogó szombat, M.  és én  a városban kocsikázunk, a nap a szemünkbe tűz.  Kína már elesett, de erről akkor mi még semmit sem tudunk, az egész még hetekig nem ér el hozzánk. “De mi van a fiatalokkal? Akik veled egykorúak?” – egy pillanatra átnéz rám a kormány mögül; egy pillanatig nem süt a szemébe a nap. Képtelen vagyok állni a tekintetét. – “Miért éppen mi? Miért én?” – legszívesebben azt mondanám, hogy mert az olyanok mint te, már felnőttebbek, nem mennek el szó nélkül, nem hagynak el; de végül csak azt mondom: – “Nem tudom.”

A szám kiszárad, kibámulok inkább az ablakon.

Két héttel később ugyanígy süt be a nap az ablakon,  én az ágyamon fekszem, ki tudja hány napja vagyok itt bent, és ki tudja, hogy meddig leszek. Fogalmam sincs milyen nap van, és bárki akit megkérdezhetnék az sem tudja. Az egyetlen menekvésem a város körüli bicikliutak maradtak, hogy leülök a szökőkút szélére, újra írok M. – nek, persze nem válaszol,  aztán hazafelé mintha minden rendben lenne, elmesélem magamnak, hogy mi mindent mesélnék el neki.

Hosszú idő óta most írok újra először valamit; hiszen mégis az történt ami ellen az elején olyan hevesen tiltakoztam: ahogy mindent, ezt is megszoktuk. Már félek arra gondolni, ami nincs, siránkozni az után, ami nem is lesz;  úgy mintha a barátaim amúgy is messze laknának, mintha túl elfoglalt lennék, hogy programokat csináljak, és mintha sosem akartam volna fesztiválra menni.

De lettek helyette online reggeli szemináriumok, amik alatt pont meg tudok reggelizni, ha kikapcsolom a mikrofont, még a csámcsogásom sem hallatszik be, lettek végtelennek tűnő városi biciklizések, patak partok, Duna partok, online iszogatások a barátokkal, ahol mindenki csak fél szavakkal mondja ki, hogy jó lenne már találkozni, és hogy kedvem lenne játékosan Pim felé bokszolni a levegőbe, amikor valami hülyeséget mond, és szinte fizikailag fáj, hogy nem tudom megtenni csak ülök itthon egyedül a sötétben, nevetek, és az ő recsegő, akadozó hangjuk az egyetlen ami tartja bennem a lelket.

“Köszönöm és kívánok minden jót Önöknek, nagyon sajnálom, hogy így…”  -írja az egyik egyetemi tanárom, az “utolsó óra” tárgyú  levelében, és nekem ettől a pár szótól elkezd valami szomorúságféle kifelé kúszni a szemem sarkán. Zokniban kimegyek az udvarra, – épp megy le a nap – kiülök a kőfalra és bámulok bele a zöld kertbe, magányos, végtelenül magányos érzés, és arra gondolok, hogy “Akartam egy fotót Rilkével. Igen, akármilyen röhejesen hangzik…”

A szekrényemre idézetekkel teli színes lapokat ragasztgatok. Az egész egy őrült részeg éjszakából indult T. – vel, még régen… emlékszel?; mentünk hazafelé keresztül a városon hajnalban, aztán ültünk egymással szemben a konyhaasztalnál, amíg az ablak másik oldalán világosodni nem kezdett. Csak egy pillanatra mentél el, egy újabb doboz cigiért, akkor írtam a jegyzettömb másik lapjára, hogy “néha csak ki kell tartanunk, nincs mit tenni” de te csak hetekkel később vetted észre. Az egész csak az egyre józanodó agyam spontán szüleménye volt.

Már két hete voltam itthon, amikor egyszer csak kibukott belőlem, hogy “bárcsak elmennénk táncolni!”, és akkor elküldted a hónapokkal ezelőtti cetlimet, ahogy azóta is ott van a hűtődre ragasztva, és segít emlékezni neked,  ahogy nekem is segít a szekrényemre ragasztott sok szabólőrinc, szerbantal és heinrichvonkleist, hogy emlékezzek a reményre, a hitre és arra, hogy minden rendben lesz.

Ui.: De most tényleg, milyen nap van?

Beküldve:

ELMARAD! -az élet

Akartam egy fotót Rilkével. Igen, akármilyen röhejesen hangzik, ez volt az első ami eszembe jutott. A táska és a sálam lefolyt a vállamról, a cipőmet sem vettem le, úgy olvastam a cikkeket, a rendeletről, az egyetemek bezárásáról, és alatta a kommentháborút. A kép: tavaly év végén, már egy meleg nyári nap volt, napsütéssel, a kedvenc pöttyös szoknyámmal, és a farmerkabátommal, fáradtan de elégedetten mosolyogva a majdnem életnagyságú Rilke poszter előtt a második emelet “vörös-szőnyeges” folyósóján. Akartam egy fotót vele, ugyanott, a már kész szakdolgozatommal, fáradtan, de boldogan…

A rendelet napján színházba mentünk, egy kortárs táncelőadásra. Másnaptól nincs egyetem, majdnem minden színház is bezár határozatlan időre. Ittunk, A. szerint a bornak dinnye illata volt, és beszélgettünk az éjszakába, a jövő  bizonytalan, de izgatott várakozásával. Hogy most végre mi éljük át a történelmet. Aztán elbúcsúztunk, “határozatlan időre” mondtam, és félszegen megöleltem, meg sokáig álltam ott, farkasszemet néztünk amíg az ajtó be nem csukódott és a villamos tovább nem indult vele, integettünk amíg csak lehetett, és amíg futni nem kezdtem a villamos után.

Reggel levágatom a hajam; biciklivel járok, és egész nap a könyvtárban lógok. Legalábbis amíg be nem zárjak. Rohadt sok turista, rohadt sok külföldi, rohadt sok könyv, rohadt sok baci. Az egyetem előtt, lent az utcán futunk össze, bemenni már nem lehet, ő sem tudja miért jött ide, talán csak megszokásból. – Szia! – elkapja a karom, szorosan átölel. – Szia! Mi lesz veled? Hazamész? – kérdezem. – Mást nem tudok… muszáj… – megvonja a vállát. – És apukád? – El kell viselnie, ez van. – Sajnálom. – megsimítom a karját. Aztán a búcsú:  – vigyázz magadra! – Te is vigyázz! – már csak távolról integetünk.

Másnap a könyvtárat bezárják.

Két napra rá dolgozni megyek. Bringával át a városon, fázom, a szél csípi az arcom.; muszáj mennem ez az utolsó menekvésem a “normálisba”. Végre egy fél nap, közel megszokottan telik, csak az alkoholos fertőtlenítő szer illata kúszik vissza néha az agyamba, amivel a pultot és a kilincseket óránként áttörlöm, és ez emlékeztet a valóságra. Nincs könyvtár, nincs buli, nincs egyetem, a barátok messze, nincs színház…

Hétfőn elbringázom Pimhez; megvárom a házuk előtt, nincs ölelés nincs puszi, reméljük a bolt nyitva van még. A polcok nagy része az üresbe hajlik, az apokalipszisen viccelődünk, bort és édességet veszünk. Rajtakapom magam, hogy próbálok úgy járni a sorok között, mintha mindez normális lenne,  és ura lennék a helyzetnek, de amikor erre gondolok mégis erősebben dobog a szívem. Sokkal jobb lenne, ha mindennek olyan lenne a neve, mint amilyen az a dolog – mutatott felém egy zacskó gumicukrot. – Mondjuk ez  lenne a savanyú hernyó! –  bólintok.  – Heló! Szeretnék kérni ilyen savanyú hernyót! Igen, tényleg sokkal jobb! –  Nevetünk. Nem sokkal később már az utcán sétálunk, esszük a színes savanyú gumicukrot és beszélgetünk; már ezerszer megbeszéltük, mégis mintha csak erről tudnánk beszélni. A francba! – sóhajt fel. – Nem vettünk szívószálat! – Nem baj, majd szétöntjük. – nyugtatom meg.

Elsétálunk a közeli parkba, leülünk egy fa alá a leterített sálamra, ki kell használnunk az időt, legalább ezt a kis kézzel fogható együttlétet ami megmaradt nekünk. – Ez jó! Bele fogom írni, hogy “sétálunk a vúdsztokban isszuk a mézes bort külön üvegből, és esszük a szivárványos tekerőst!” – felnevet, de majdnem megfullad. – Ugye nehéz ez, egyszerre menni, enni, és még beszélni is! – ugratom. Aztán már megint csak nevetünk.  De milyen jó nevetni… nem?

P.s.: Ugye mondtam, hogy beleírom nem?

Beküldve:

Drága “Kicsi – én”!

Tudom, hogy nem érdekel, de ha mégis kérdeznéd, azt tanácsolnám, hogy légy bátrabb. Ne, ne rinyálj, pontosan tudom milyen érzés ez. Egyedül vagy, végtelenségig egyedül, pedig talán ötvennél is több részeg, izzadt fiatal tolong körülötted a zsúfolt tánctéren.

Te pedig ott állsz a terem szélén az asztaloknál, mint az utolsó kis menedéket nyújtó szigeten, az istenért sem mozdulnál, a füledben a szíved a zene ütemére dübörög, a vörös rúzs a szádra, a szád a szívószálra gyógyulva, gin tonic, vagy valami émelyítően édes lötty. Felméred a termet, óvatos, gyanakvó tekintettel, minden pillanatban rettegve, rejtőzködve. “Beolvadok… csak észre ne vegyenek, csak észre ne…” Figyeled a táncoló fények vándorlását az arcokon, és a lopott, jelentőségteljes pillantásokat egyes szempárok között.

Ilyenkor minden máshogy működik mint a valóságban. Megváltoznak a szabályok, megváltoznak a viszonyok és megváltoznak az emberek. Vannak a lányok akik a pasijukkal táncolnak, (hogy irigyled őket!) ők eleve védve vannak, ha csak a srác ki nem dől; vannak a lányok, akik a barátnőikkel táncolnak szoros körben, figyelnek egymásra, védik egymást, csak párban járnak a wc – re és a pulthoz, minden tükör előtt közös fotót csinálnak, cigiznek, mert az menő, de titokban nem bírják, csak köhögnek tőle; és vannak a gyertyatartók (ami jelenleg te is vagy) akik egyedül táncolnak, vagy a falnál állnak, és csak reménykednek a megváltásban, ami magától sosem jön el, mert ilyenkor minden máshogy működik mint a valóságban…

Azt mondanám, hogy légy bátrabb. Húzd ki magad, (ne, ne bánd, hogy végül ezt vetted fel, pont olyan jól nézel ki, ahogy előre elképzelted) ereszd le a poharat, fejet fel, merj a másik szemébe nézni. Ki tetszik? Ott, szemben, igen, ő, aha, a csíkos pólóban, láttam, hogy sokáig nézted, láttam hogyan néztél rá, és akár bevallod magadnak, akár nem, tudom, hogy tudod legbelül, hogy ő is téged nézett. Nézz rá, nézz a szemébe!

– Nem fog idejönni…

– Nem, mert te fogsz odamenni…

Hé, hé, nyugi, ne húzd fel magad, ez is csak kifogás saját magadnak a tétovázásra: a legjobb barátnőd. Na, mármost, még egy tanács azért belefér: ne hagyd, hogy mással csókolózzon. Na jó, ezt úgysem fogod tudni betartani, de egy próbát megér. De nem ez ami igazából bánt. Neki sikerült, felszedte az első srácot akit kiszemelt magának még a bárpultnál, neki bevált, neked nem vállt be, tudom, ramatyul esik, de nem te tehetsz róla, sajnálom… Csak táncolj, a fények, a zene, a szívdobogások, az édes bódulat, mindig csak táncolj, az segít…

Egyszer évek múlva valaki majd azt mondja: “Használd a hajad! A táncnál! Fogalmad sincs milyen szexi amikor dobálod a hajad!” – először csak zavartan nevetsz majd, betudod annak, hogy őrült a csaj, és teljesen be van állva, és imádkozol, hogy bárcsak ne hallotta volna az egész tánctér… de lásd be, hogy igaza van. Akármit mond, fogadd meg!

És végül a legfontosabb: légy büszkébb, légy büszke az istenért! Régen nem szeretted, hogy ilyen magas vagy, szégyellted, a szeplőidet sem szeretted; de az már nagyon régen volt… Most légy büszke, magas vagy, vékony, (nem sovány!) büszke zsiráf, a mandula szemek: tengerkékek, és vadítóan szeplős. Légy büszke, kiabálj, add ki, énekelj, tudom, hogy tudod a szöveget, és nem csak a refrént. Táncolj, üvölts, táncolj, énekelj! Ez Te vagy! Ez vagy Te! Tiéd a világ, Kölyök!

Aztán egyszer csak észrevétlen az éjszaka kint talál a körúton, a lámpák üresen villognak pirosból zöldbe, majd vissza, újra és újra, a városra lusta köd száll, fázol, a sötét és a hideg a csontodba hatol, de a tüdőd kitisztul a levegőtől, halk, szitáló eső permetez (fenébe a lefolyt szemfestékkel!), már nem is szédülsz annyira… a szíved pedig teli hamis reménnyel, hogy ez a mai egy más, minden eddiginél másabb nap lesz; de közben tudod, hogy még ezekkel a zsiráfléptekkel is messze van, messze van még a haza…

Találkozunk 2020 – ban Kölyök!

 

Beküldve:

Fehérbe olvadva

Margaret nem hisz Istenben.

Nem hibáztatom érte, minden oka megvan rá.
Szerinte az egész Jézus – sztori is csak amolyan felkapott ókori bulvárcikk, minthogy a fehér kenyér hizlal, és hogy a holdra szállás csak egy nagy kamu volt. Egyszer valaki kitalálta, a többi meg elhitte, az egész ilyen kegyetlenül egyszerű. Isten nem öl meg annyi ezer ártatlan embert, Isten nem okoz szenvedést, Isten megbünteti a gonosz embereket, Isten nem hagy egy kisgyermeket meghalni. Margaret nem hitte, hogy a hit bárkié lehet, aki hisz.

“Ő talán sejtette, hogy magunk vagyunk, nem vigyáz ránk senki, de tudta, hogy a magánjézusok összessége a közjézus reményét adja, akkor pedig, ha van magán, van köz is. Érted?” /Grecsó Krisztián/

Én szeretnék hinni Istenben. De egyszerűen nem tudok. Ha hinnék benne, gyűlölnöm kéne, és azt nem akarom. Nem akarom gyűlölni Istent.

Nekem ez az egész más: Sokkal inkább a magam elé kitartott két tenyerembe képzelek egy kis “minden rendben” – t amit mindig ott hordozok, ami segít a felszínen maradnom.

Egy Heinrich von Kleist nevű német író, egyszer egy a szokásosnál is depisebb hangulatában a város falánál sétált, amikor meglátta a boltíveket. (Nem hiszem, hogy addig ne látta volna őket, de akkor egyszer tényleg látta. – a szerk.) Arra gondolt, hogy a boltív minden köve ugyanabban a pillanatban akar lezuhanni, éppen azért nem dől össze; és ő ebből merített emberfeletti erőt, hogy ha őalatta is minden összeomlani látszana, talán éppen ez tartaná meg.

Kleist végül is megfogalmazta a reményt.

Ma a városban barangolok, a fagyott fák, hó és jég birodalmában, felmászom a meredek vasúti töltésre, lihegve állok meg a csúcson, a tüdőm megtelik fehérséggel; innen fentről minden sokkal tisztább, sokkal nyilvánvalóbb, lassan megnyugszom a város monoton zúgása felett. Lassan, magam elé meredve haladok végig a töltésen. Kicsit olyan érzés ez, mintha gyászolnék; a várost, a megfagyott fűszálakat, az életemet, az előre elvesztegetett lehetőségeket és szerelmeket gyászolom. Szeretném levágatni a hajam, és égő vörösre festeni a számat. Hol van bennem a boltív? És hol van a záróköve?

“Tedd amit a szíved diktál!”- valld be, hogy te is ezt mondanád. A szívem éppen ezt diktálja: “Tedd. Amit. A. Szíved. Diktál.”  – Úristen! Hogy erre nem gondoltam! Te jó ég, meg vagyok mentve… na, kösz. Az egész nem ilyen egyszerű. A szívem újabban hallgat.

Elképzelem, hogy mint egy utolsó pillanatban jött rendeltetésszerű csoda folytán megnyílik az ég, és egy nem túl kézenfekvő, de egyértelmű jel felfedi előttem az utam, amelyiken indulnom kell. Nincs fent és nincsen lent; alattam köd, felettem felhők.

Még három perc a villamosig. És hogy a francba jutok le innen?

U.i:. Köszi H.v.K, nagy vagy!

 

Fotó: https://instagram.com/elni.latszol?igshid=1mhxw0m2wowqr

Beküldve:

Halott karácsonyfákról és a búcsúról

“Nem kell engem annyira szeretni, mert ha annyira szerettek, akkor kötődni kezdek hozzátok, és aztán ha elhagytok szomorú leszek…”

– írja Szentesi Éva a Hamvaimból c. könyvében.

Most január van, csípős, hó nélküli ködös estékkel. A lecsupaszított karácsonyfák úgy hullanak a pesti körfolyosós házak erkélyeiről, mint az öngyilkosjelöltek. Gyalogolok haza a megállótól, minden ház előtt egy fenyőfa – tetem. Lépek még ötöt, itt is egy.

Ettől félek a legjobban.

Mármint nem a döglött fenyőfáktól az út szélén, bár ez már magában is elég morbid. Innen már csak egy kisebb kurta lépés a szeretteink elvesztésén, baleseteken, értelmetlen betegségeken, szakításokon, esküvők helyett temetéseken keresztül az amitől a legjobban félek: az elvesztés.

Gyerekkoromban egyszer anyukám véletlen elveszített az Auchanban.

Kiskoromban minden fontos volt. Mindent megtartottam. Az első filctollaimat amiket a saját zsebpénzemből vettem, még hosszú évekig őrizgettem a fiókom mélyén, pedig már régen nem fogtak. Már elmúltam húsz amikor elkezdtem kidobálni őket, persze csak nehézkesen, egyenként. De hiszen az egy boldog nap volt! az anyámmal éppen jóban voltunk, elmentünk az Ikeába kettesben, azokat nem lehet csak úgy kidobni!

Milyen fura, hogy Japánban, Kínában és több afrikai törzsben is a fehér a gyász színe. Vagy régen az uralkodók lilába öltöztek, mert a ruhaanyagot lilára volt a legnehezebb és a legdrágább beszínezni. Ezzel tisztelegtek az elhunytjaik előtt. A  színek alapvetően behálóznak, meghatároznak minket, a fejlett civilizációkban 11 színtartománynak  van neve, a legkevésbé fejlettekben 2-3 – nak. Ahogy ezek fejlődnek, ebben a sorrendben épülnek be a nyelvbe: először mindennek az alapja, a fekete és a fehér (azaz sötét és világos) majd a piros végül a sárga, zöld, kék, barna, és aztán minden ami marad, lila, rózsaszín, szürke, narancssárga, minden más giccses szín ami nem annyira elengedhetetlen az életben maradáshoz. De nem erről akartam beszélni. Nekem a gyász színe a bordó lenne, sötét végzetes bordó, már majdnem barna, mint a vér színe.

A fekete az fekete. Annak nincsenek árnyalatai.

Már csak pár lépés és hazaérek, én pedig arra gondolok, hogy idén is csinálni kéne egy fotót a fánkról, amíg még áll.  De mi értelme ennek is? Minden évben jön egy új, már arra sem emlékszem, hogy milyen volt a tavalyi, nemhogy az azelőtti, aztán egy hónap múlva úgyis kitörlöm, és ugyanúgy nem fogok majd emlékezni. És ez nem is lesz gond, csak most az, egy kicsit, amíg titkon az elmúlástól rettegek.

Mert minden erről szól:

Pillanatok amiket elszalasztottál, nem voltál ott, valami más éppen fontosabb volt, egyszerű dolgok amiket nem tettél meg, egyszerűnek tűnő szavak amiket nem mondtál ki. Szerettem őt, de aztán átvert, és az nagyon fájt, a következőt már nem mertem szeretni, csak távolról, mintha félnék tőle, a harmadikkal már nem mentem el, mert mi lesz ha, mi lesz ha… Vagy “De hiszen ez csak egy pulcsi volt! és rég kinőtted!” én mégis: “igen, tudom, de én szerettem…” Hogy nem kérted elégszer Nagyapát, hogy meséljen neked a gyermekkoráról, és hogy azzal nyugtatod magad, hogy idővel jobb lesz, de pontosan tudod, hogy ezek azok a dolgok amik már sosem változnak.

Amikor ott állsz, és tudod hogy itt a vége, és kiáltanál a pillanatnak, hogy “hé, várj még!” de csak hallgatsz, a legrosszabb amit tehetsz, aztán hirtelen megindul a lábad, mert menni kell, mindig menni kell tovább.

Beküldve:

Hogy legyen én?

22 éves vagyok.

Szeretnék gyereket.

Nem, persze nem most, még csak 22 vagyok, egyetemen tanulok, szeretnék külföldön élni, egész jól tudok németül, ebből még bármi lehetne, élhetnék Bécsben, vagy Berlinben; színész szeretnék lenni, de félek, hogy a társulatok nem várnak meg, 10 éves korom óta író szeretnék lenni, utazni szeretnék, látni a világot, de mit kezdjek az alapszakos diplomámmal, legyen mesterszak? kibírok egyáltalán még 3 évet az iskolában? Elmehetnék dolgozni, vendéglátóztam, azt már semmiképpen nem akarok, félek, ezzel elszalasztanám a továbbtanulást… Itthon vagy külföld, munka, vagy tanulás, álmok vagy praktikum, maradok vagy elköltözöm, sör vagy bor (nyilvánvalóan bor) a színház vagy a világ, fiú vagy lány, jobbra vagy balra?

Ördögi kör.

Szeretnék gyereket.

Szeretnék élni, szeretnék kalandokat, elolvasni a világ összes könyvét, éjszakákat áttáncolni, végigenni a Ráday utcát, hosszú – hosszú bakancslista, szerelmesnek lenni, sok zöldteát ködös reggeleken, sok nagyföccsöt a barátokkal téli éjszakákon, fesztiválokat sátorban, barangolásokat, látszólag értelmetlen barangolásokat, napfelkeltékkel, függetlennek és szabadnak lenni, közben mégis biztonságban, barátokat, viszontlátásokat, megbocsájtásokat, az egész világot, az egész rohadt gyönyörű világot akarom!

A szemközti ülésen egy fiatal anyuka ül térdén pár éves kislányával, nagy zöld szemekkel néz át rám, elkapja, és megfogja a tekintetem, félrebillenti a fejét, úgy mosolyog át rám, cinkosan. Apró mosollyal a szám körül figyelem: elbújok a könyv mögé, kihajolok, a gyermek felkacag.

Emlékszem amikor megszületett az egyik legjobb barátnőm kislánya. Szinte remegtem, hogy végre megfoghassam; de megkérni nem mertem.  Az egész mégis olyan hirtelen történt. “Megfognád egy percre?” – és már ott is volt a kezemben, és hatalmas bogárszemekkel meredt rám. “Hát szervusz!” nem tudom melyikünk lepődött meg jobban. És ekkor jöttem rá:

Fogalmam sincs mi legyen.