Drága “Kicsi – én”!

Tudom, hogy nem érdekel, de ha mégis kérdeznéd, azt tanácsolnám, hogy légy bátrabb. Ne, ne rinyálj, pontosan tudom milyen érzés ez. Egyedül vagy, végtelenségig egyedül, pedig talán ötvennél is több részeg, izzadt fiatal tolong körülötted a zsúfolt tánctéren.

Te pedig ott állsz a terem szélén az asztaloknál, mint az utolsó kis menedéket nyújtó szigeten, az istenért sem mozdulnál, a füledben a szíved a zene ütemére dübörög, a vörös rúzs a szádra, a szád a szívószálra gyógyulva, gin tonic, vagy valami émelyítően édes lötty. Felméred a termet, óvatos, gyanakvó tekintettel, minden pillanatban rettegve, rejtőzködve. “Beolvadok… csak észre ne vegyenek, csak észre ne…” Figyeled a táncoló fények vándorlását az arcokon, és a lopott, jelentőségteljes pillantásokat egyes szempárok között.

Ilyenkor minden máshogy működik mint a valóságban. Megváltoznak a szabályok, megváltoznak a viszonyok és megváltoznak az emberek. Vannak a lányok akik a pasijukkal táncolnak, (hogy irigyled őket!) ők eleve védve vannak, ha csak a srác ki nem dől; vannak a lányok, akik a barátnőikkel táncolnak szoros körben, figyelnek egymásra, védik egymást, csak párban járnak a wc – re és a pulthoz, minden tükör előtt közös fotót csinálnak, cigiznek, mert az menő, de titokban nem bírják, csak köhögnek tőle; és vannak a gyertyatartók (ami jelenleg te is vagy) akik egyedül táncolnak, vagy a falnál állnak, és csak reménykednek a megváltásban, ami magától sosem jön el, mert ilyenkor minden máshogy működik mint a valóságban…

Azt mondanám, hogy légy bátrabb. Húzd ki magad, (ne, ne bánd, hogy végül ezt vetted fel, pont olyan jól nézel ki, ahogy előre elképzelted) ereszd le a poharat, fejet fel, merj a másik szemébe nézni. Ki tetszik? Ott, szemben, igen, ő, aha, a csíkos pólóban, láttam, hogy sokáig nézted, láttam hogyan néztél rá, és akár bevallod magadnak, akár nem, tudom, hogy tudod legbelül, hogy ő is téged nézett. Nézz rá, nézz a szemébe!

– Nem fog idejönni…

– Nem, mert te fogsz odamenni…

Hé, hé, nyugi, ne húzd fel magad, ez is csak kifogás saját magadnak a tétovázásra: a legjobb barátnőd. Na, mármost, még egy tanács azért belefér: ne hagyd, hogy mással csókolózzon. Na jó, ezt úgysem fogod tudni betartani, de egy próbát megér. De nem ez ami igazából bánt. Neki sikerült, felszedte az első srácot akit kiszemelt magának még a bárpultnál, neki bevált, neked nem vállt be, tudom, ramatyul esik, de nem te tehetsz róla, sajnálom… Csak táncolj, a fények, a zene, a szívdobogások, az édes bódulat, mindig csak táncolj, az segít…

Egyszer évek múlva valaki majd azt mondja: “Használd a hajad! A táncnál! Fogalmad sincs milyen szexi amikor dobálod a hajad!” – először csak zavartan nevetsz majd, betudod annak, hogy őrült a csaj, és teljesen be van állva, és imádkozol, hogy bárcsak ne hallotta volna az egész tánctér… de lásd be, hogy igaza van. Akármit mond, fogadd meg!

És végül a legfontosabb: légy büszkébb, légy büszke az istenért! Régen nem szeretted, hogy ilyen magas vagy, szégyellted, a szeplőidet sem szeretted; de az már nagyon régen volt… Most légy büszke, magas vagy, vékony, (nem sovány!) büszke zsiráf, a mandula szemek: tengerkékek, és vadítóan szeplős. Légy büszke, kiabálj, add ki, énekelj, tudom, hogy tudod a szöveget, és nem csak a refrént. Táncolj, üvölts, táncolj, énekelj! Ez Te vagy! Ez vagy Te! Tiéd a világ, Kölyök!

Aztán egyszer csak észrevétlen az éjszaka kint talál a körúton, a lámpák üresen villognak pirosból zöldbe, majd vissza, újra és újra, a városra lusta köd száll, fázol, a sötét és a hideg a csontodba hatol, de a tüdőd kitisztul a levegőtől, halk, szitáló eső permetez (fenébe a lefolyt szemfestékkel!), már nem is szédülsz annyira… a szíved pedig teli hamis reménnyel, hogy ez a mai egy más, minden eddiginél másabb nap lesz; de közben tudod, hogy még ezekkel a zsiráfléptekkel is messze van, messze van még a haza…

Találkozunk 2020 – ban Kölyök!

 

Fehérbe olvadva

Margaret nem hisz Istenben.

Nem hibáztatom érte, minden oka megvan rá.
Szerinte az egész Jézus – sztori is csak amolyan felkapott ókori bulvárcikk, minthogy a fehér kenyér hizlal, és hogy a holdra szállás csak egy nagy kamu volt. Egyszer valaki kitalálta, a többi meg elhitte, az egész ilyen kegyetlenül egyszerű. Isten nem öl meg annyi ezer ártatlan embert, Isten nem okoz szenvedést, Isten megbünteti a gonosz embereket, Isten nem hagy egy kisgyermeket meghalni. Margaret nem hitte, hogy a hit bárkié lehet, aki hisz.

“Ő talán sejtette, hogy magunk vagyunk, nem vigyáz ránk senki, de tudta, hogy a magánjézusok összessége a közjézus reményét adja, akkor pedig, ha van magán, van köz is. Érted?” /Grecsó Krisztián/

Én szeretnék hinni Istenben. De egyszerűen nem tudok. Ha hinnék benne, gyűlölnöm kéne, és azt nem akarom. Nem akarom gyűlölni Istent.

Nekem ez az egész más: Sokkal inkább a magam elé kitartott két tenyerembe képzelek egy kis “minden rendben” – t amit mindig ott hordozok, ami segít a felszínen maradnom.

Egy Heinrich von Kleist nevű német író, egyszer egy a szokásosnál is depisebb hangulatában a város falánál sétált, amikor meglátta a boltíveket. (Nem hiszem, hogy addig ne látta volna őket, de akkor egyszer tényleg látta. – a szerk.) Arra gondolt, hogy a boltív minden köve ugyanabban a pillanatban akar lezuhanni, éppen azért nem dől össze; és ő ebből merített emberfeletti erőt, hogy ha őalatta is minden összeomlani látszana, talán éppen ez tartaná meg.

Kleist végül is megfogalmazta a reményt.

Ma a városban barangolok, a fagyott fák, hó és jég birodalmában, felmászom a meredek vasúti töltésre, lihegve állok meg a csúcson, a tüdőm megtelik fehérséggel; innen fentről minden sokkal tisztább, sokkal nyilvánvalóbb, lassan megnyugszom a város monoton zúgása felett. Lassan, magam elé meredve haladok végig a töltésen. Kicsit olyan érzés ez, mintha gyászolnék; a várost, a megfagyott fűszálakat, az életemet, az előre elvesztegetett lehetőségeket és szerelmeket gyászolom. Szeretném levágatni a hajam, és égő vörösre festeni a számat. Hol van bennem a boltív? És hol van a záróköve?

“Tedd amit a szíved diktál!”- valld be, hogy te is ezt mondanád. A szívem éppen ezt diktálja: “Tedd. Amit. A. Szíved. Diktál.”  – Úristen! Hogy erre nem gondoltam! Te jó ég, meg vagyok mentve… na, kösz. Az egész nem ilyen egyszerű. A szívem újabban hallgat.

Elképzelem, hogy mint egy utolsó pillanatban jött rendeltetésszerű csoda folytán megnyílik az ég, és egy nem túl kézenfekvő, de egyértelmű jel felfedi előttem az utam, amelyiken indulnom kell. Nincs fent és nincsen lent; alattam köd, felettem felhők.

Még három perc a villamosig. És hogy a francba jutok le innen?

U.i:. Köszi H.v.K, nagy vagy!

 

Fotó: https://instagram.com/elni.latszol?igshid=1mhxw0m2wowqr

Halott karácsonyfákról és a búcsúról

“Nem kell engem annyira szeretni, mert ha annyira szerettek, akkor kötődni kezdek hozzátok, és aztán ha elhagytok szomorú leszek…”

– írja Szentesi Éva a Hamvaimból c. könyvében.

Most január van, csípős, hó nélküli ködös estékkel. A lecsupaszított karácsonyfák úgy hullanak a pesti körfolyosós házak erkélyeiről, mint az öngyilkosjelöltek. Gyalogolok haza a megállótól, minden ház előtt egy fenyőfa – tetem. Lépek még ötöt, itt is egy.

Ettől félek a legjobban.

Mármint nem a döglött fenyőfáktól az út szélén, bár ez már magában is elég morbid. Innen már csak egy kisebb kurta lépés a szeretteink elvesztésén, baleseteken, értelmetlen betegségeken, szakításokon, esküvők helyett temetéseken keresztül az amitől a legjobban félek: az elvesztés.

Gyerekkoromban egyszer anyukám véletlen elveszített az Auchanban.

Kiskoromban minden fontos volt. Mindent megtartottam. Az első filctollaimat amiket a saját zsebpénzemből vettem, még hosszú évekig őrizgettem a fiókom mélyén, pedig már régen nem fogtak. Már elmúltam húsz amikor elkezdtem kidobálni őket, persze csak nehézkesen, egyenként. De hiszen az egy boldog nap volt! az anyámmal éppen jóban voltunk, elmentünk az Ikeába kettesben, azokat nem lehet csak úgy kidobni!

Milyen fura, hogy Japánban, Kínában és több afrikai törzsben is a fehér a gyász színe. Vagy régen az uralkodók lilába öltöztek, mert a ruhaanyagot lilára volt a legnehezebb és a legdrágább beszínezni. Ezzel tisztelegtek az elhunytjaik előtt. A  színek alapvetően behálóznak, meghatároznak minket, a fejlett civilizációkban 11 színtartománynak  van neve, a legkevésbé fejlettekben 2-3 – nak. Ahogy ezek fejlődnek, ebben a sorrendben épülnek be a nyelvbe: először mindennek az alapja, a fekete és a fehér (azaz sötét és világos) majd a piros végül a sárga, zöld, kék, barna, és aztán minden ami marad, lila, rózsaszín, szürke, narancssárga, minden más giccses szín ami nem annyira elengedhetetlen az életben maradáshoz. De nem erről akartam beszélni. Nekem a gyász színe a bordó lenne, sötét végzetes bordó, már majdnem barna, mint a vér színe.

A fekete az fekete. Annak nincsenek árnyalatai.

Már csak pár lépés és hazaérek, én pedig arra gondolok, hogy idén is csinálni kéne egy fotót a fánkról, amíg még áll.  De mi értelme ennek is? Minden évben jön egy új, már arra sem emlékszem, hogy milyen volt a tavalyi, nemhogy az azelőtti, aztán egy hónap múlva úgyis kitörlöm, és ugyanúgy nem fogok majd emlékezni. És ez nem is lesz gond, csak most az, egy kicsit, amíg titkon az elmúlástól rettegek.

Mert minden erről szól:

Pillanatok amiket elszalasztottál, nem voltál ott, valami más éppen fontosabb volt, egyszerű dolgok amiket nem tettél meg, egyszerűnek tűnő szavak amiket nem mondtál ki. Szerettem őt, de aztán átvert, és az nagyon fájt, a következőt már nem mertem szeretni, csak távolról, mintha félnék tőle, a harmadikkal már nem mentem el, mert mi lesz ha, mi lesz ha… Vagy “De hiszen ez csak egy pulcsi volt! és rég kinőtted!” én mégis: “igen, tudom, de én szerettem…” Hogy nem kérted elégszer Nagyapát, hogy meséljen neked a gyermekkoráról, és hogy azzal nyugtatod magad, hogy idővel jobb lesz, de pontosan tudod, hogy ezek azok a dolgok amik már sosem változnak.

Amikor ott állsz, és tudod hogy itt a vége, és kiáltanál a pillanatnak, hogy “hé, várj még!” de csak hallgatsz, a legrosszabb amit tehetsz, aztán hirtelen megindul a lábad, mert menni kell, mindig menni kell tovább.

Hogy legyen én?

22 éves vagyok.

Szeretnék gyereket.

Nem, persze nem most, még csak 22 vagyok, egyetemen tanulok, szeretnék külföldön élni, egész jól tudok németül, ebből még bármi lehetne, élhetnék Bécsben, vagy Berlinben; színész szeretnék lenni, de félek, hogy a társulatok nem várnak meg, 10 éves korom óta író szeretnék lenni, utazni szeretnék, látni a világot, de mit kezdjek az alapszakos diplomámmal, legyen mesterszak? kibírok egyáltalán még 3 évet az iskolában? Elmehetnék dolgozni, vendéglátóztam, azt már semmiképpen nem akarok, félek, ezzel elszalasztanám a továbbtanulást… Itthon vagy külföld, munka, vagy tanulás, álmok vagy praktikum, maradok vagy elköltözöm, sör vagy bor (nyilvánvalóan bor) a színház vagy a világ, fiú vagy lány, jobbra vagy balra?

Ördögi kör.

Szeretnék gyereket.

Szeretnék élni, szeretnék kalandokat, elolvasni a világ összes könyvét, éjszakákat áttáncolni, végigenni a Ráday utcát, hosszú – hosszú bakancslista, szerelmesnek lenni, sok zöldteát ködös reggeleken, sok nagyföccsöt a barátokkal téli éjszakákon, fesztiválokat sátorban, barangolásokat, látszólag értelmetlen barangolásokat, napfelkeltékkel, függetlennek és szabadnak lenni, közben mégis biztonságban, barátokat, viszontlátásokat, megbocsájtásokat, az egész világot, az egész rohadt gyönyörű világot akarom!

A szemközti ülésen egy fiatal anyuka ül térdén pár éves kislányával, nagy zöld szemekkel néz át rám, elkapja, és megfogja a tekintetem, félrebillenti a fejét, úgy mosolyog át rám, cinkosan. Apró mosollyal a szám körül figyelem: elbújok a könyv mögé, kihajolok, a gyermek felkacag.

Emlékszem amikor megszületett az egyik legjobb barátnőm kislánya. Szinte remegtem, hogy végre megfoghassam; de megkérni nem mertem.  Az egész mégis olyan hirtelen történt. “Megfognád egy percre?” – és már ott is volt a kezemben, és hatalmas bogárszemekkel meredt rám. “Hát szervusz!” nem tudom melyikünk lepődött meg jobban. És ekkor jöttem rá:

Fogalmam sincs mi legyen.