22 éves vagyok.
Szeretnék gyereket.
Nem, persze nem most, még csak 22 vagyok, egyetemen tanulok, szeretnék külföldön élni, egész jól tudok németül, ebből még bármi lehetne, élhetnék Bécsben, vagy Berlinben; színész szeretnék lenni, de félek, hogy a társulatok nem várnak meg, 10 éves korom óta író szeretnék lenni, utazni szeretnék, látni a világot, de mit kezdjek az alapszakos diplomámmal, legyen mesterszak? kibírok egyáltalán még 3 évet az iskolában? Elmehetnék dolgozni, vendéglátóztam, azt már semmiképpen nem akarok, félek, ezzel elszalasztanám a továbbtanulást… Itthon vagy külföld, munka, vagy tanulás, álmok vagy praktikum, maradok vagy elköltözöm, sör vagy bor (nyilvánvalóan bor) a színház vagy a világ, fiú vagy lány, jobbra vagy balra?
Ördögi kör.
Szeretnék gyereket.
Szeretnék élni, szeretnék kalandokat, elolvasni a világ összes könyvét, éjszakákat áttáncolni, végigenni a Ráday utcát, hosszú – hosszú bakancslista, szerelmesnek lenni, sok zöldteát ködös reggeleken, sok nagyföccsöt a barátokkal téli éjszakákon, fesztiválokat sátorban, barangolásokat, látszólag értelmetlen barangolásokat, napfelkeltékkel, függetlennek és szabadnak lenni, közben mégis biztonságban, barátokat, viszontlátásokat, megbocsájtásokat, az egész világot, az egész rohadt gyönyörű világot akarom!
A szemközti ülésen egy fiatal anyuka ül térdén pár éves kislányával, nagy zöld szemekkel néz át rám, elkapja, és megfogja a tekintetem, félrebillenti a fejét, úgy mosolyog át rám, cinkosan. Apró mosollyal a szám körül figyelem: elbújok a könyv mögé, kihajolok, a gyermek felkacag.
Emlékszem amikor megszületett az egyik legjobb barátnőm kislánya. Szinte remegtem, hogy végre megfoghassam; de megkérni nem mertem. Az egész mégis olyan hirtelen történt. “Megfognád egy percre?” – és már ott is volt a kezemben, és hatalmas bogárszemekkel meredt rám. “Hát szervusz!” nem tudom melyikünk lepődött meg jobban. És ekkor jöttem rá:
Fogalmam sincs mi legyen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: