“Nem kell engem annyira szeretni, mert ha annyira szerettek, akkor kötődni kezdek hozzátok, és aztán ha elhagytok szomorú leszek…”
– írja Szentesi Éva a Hamvaimból c. könyvében.
Most január van, csípős, hó nélküli ködös estékkel. A lecsupaszított karácsonyfák úgy hullanak a pesti körfolyosós házak erkélyeiről, mint az öngyilkosjelöltek. Gyalogolok haza a megállótól, minden ház előtt egy fenyőfa – tetem. Lépek még ötöt, itt is egy.
Ettől félek a legjobban.
Mármint nem a döglött fenyőfáktól az út szélén, bár ez már magában is elég morbid. Innen már csak egy kisebb kurta lépés a szeretteink elvesztésén, baleseteken, értelmetlen betegségeken, szakításokon, esküvők helyett temetéseken keresztül az amitől a legjobban félek: az elvesztés.
Gyerekkoromban egyszer anyukám véletlen elveszített az Auchanban.
Kiskoromban minden fontos volt. Mindent megtartottam. Az első filctollaimat amiket a saját zsebpénzemből vettem, még hosszú évekig őrizgettem a fiókom mélyén, pedig már régen nem fogtak. Már elmúltam húsz amikor elkezdtem kidobálni őket, persze csak nehézkesen, egyenként. De hiszen az egy boldog nap volt! az anyámmal éppen jóban voltunk, elmentünk az Ikeába kettesben, azokat nem lehet csak úgy kidobni!
Milyen fura, hogy Japánban, Kínában és több afrikai törzsben is a fehér a gyász színe. Vagy régen az uralkodók lilába öltöztek, mert a ruhaanyagot lilára volt a legnehezebb és a legdrágább beszínezni. Ezzel tisztelegtek az elhunytjaik előtt. A színek alapvetően behálóznak, meghatároznak minket, a fejlett civilizációkban 11 színtartománynak van neve, a legkevésbé fejlettekben 2-3 – nak. Ahogy ezek fejlődnek, ebben a sorrendben épülnek be a nyelvbe: először mindennek az alapja, a fekete és a fehér (azaz sötét és világos) majd a piros végül a sárga, zöld, kék, barna, és aztán minden ami marad, lila, rózsaszín, szürke, narancssárga, minden más giccses szín ami nem annyira elengedhetetlen az életben maradáshoz. De nem erről akartam beszélni. Nekem a gyász színe a bordó lenne, sötét végzetes bordó, már majdnem barna, mint a vér színe.
A fekete az fekete. Annak nincsenek árnyalatai.
Már csak pár lépés és hazaérek, én pedig arra gondolok, hogy idén is csinálni kéne egy fotót a fánkról, amíg még áll. De mi értelme ennek is? Minden évben jön egy új, már arra sem emlékszem, hogy milyen volt a tavalyi, nemhogy az azelőtti, aztán egy hónap múlva úgyis kitörlöm, és ugyanúgy nem fogok majd emlékezni. És ez nem is lesz gond, csak most az, egy kicsit, amíg titkon az elmúlástól rettegek.
Mert minden erről szól:
Pillanatok amiket elszalasztottál, nem voltál ott, valami más éppen fontosabb volt, egyszerű dolgok amiket nem tettél meg, egyszerűnek tűnő szavak amiket nem mondtál ki. Szerettem őt, de aztán átvert, és az nagyon fájt, a következőt már nem mertem szeretni, csak távolról, mintha félnék tőle, a harmadikkal már nem mentem el, mert mi lesz ha, mi lesz ha… Vagy “De hiszen ez csak egy pulcsi volt! és rég kinőtted!” én mégis: “igen, tudom, de én szerettem…” Hogy nem kérted elégszer Nagyapát, hogy meséljen neked a gyermekkoráról, és hogy azzal nyugtatod magad, hogy idővel jobb lesz, de pontosan tudod, hogy ezek azok a dolgok amik már sosem változnak.
Amikor ott állsz, és tudod hogy itt a vége, és kiáltanál a pillanatnak, hogy “hé, várj még!” de csak hallgatsz, a legrosszabb amit tehetsz, aztán hirtelen megindul a lábad, mert menni kell, mindig menni kell tovább.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: