Margaret nem hisz Istenben.
Nem hibáztatom érte, minden oka megvan rá.
Szerinte az egész Jézus – sztori is csak amolyan felkapott ókori bulvárcikk, minthogy a fehér kenyér hizlal, és hogy a holdra szállás csak egy nagy kamu volt. Egyszer valaki kitalálta, a többi meg elhitte, az egész ilyen kegyetlenül egyszerű. Isten nem öl meg annyi ezer ártatlan embert, Isten nem okoz szenvedést, Isten megbünteti a gonosz embereket, Isten nem hagy egy kisgyermeket meghalni. Margaret nem hitte, hogy a hit bárkié lehet, aki hisz.
“Ő talán sejtette, hogy magunk vagyunk, nem vigyáz ránk senki, de tudta, hogy a magánjézusok összessége a közjézus reményét adja, akkor pedig, ha van magán, van köz is. Érted?” /Grecsó Krisztián/
Én szeretnék hinni Istenben. De egyszerűen nem tudok. Ha hinnék benne, gyűlölnöm kéne, és azt nem akarom. Nem akarom gyűlölni Istent.
Nekem ez az egész más: Sokkal inkább a magam elé kitartott két tenyerembe képzelek egy kis “minden rendben” – t amit mindig ott hordozok, ami segít a felszínen maradnom.
Egy Heinrich von Kleist nevű német író, egyszer egy a szokásosnál is depisebb hangulatában a város falánál sétált, amikor meglátta a boltíveket. (Nem hiszem, hogy addig ne látta volna őket, de akkor egyszer tényleg látta. – a szerk.) Arra gondolt, hogy a boltív minden köve ugyanabban a pillanatban akar lezuhanni, éppen azért nem dől össze; és ő ebből merített emberfeletti erőt, hogy ha őalatta is minden összeomlani látszana, talán éppen ez tartaná meg.
Kleist végül is megfogalmazta a reményt.
Ma a városban barangolok, a fagyott fák, hó és jég birodalmában, felmászom a meredek vasúti töltésre, lihegve állok meg a csúcson, a tüdőm megtelik fehérséggel; innen fentről minden sokkal tisztább, sokkal nyilvánvalóbb, lassan megnyugszom a város monoton zúgása felett. Lassan, magam elé meredve haladok végig a töltésen. Kicsit olyan érzés ez, mintha gyászolnék; a várost, a megfagyott fűszálakat, az életemet, az előre elvesztegetett lehetőségeket és szerelmeket gyászolom. Szeretném levágatni a hajam, és égő vörösre festeni a számat. Hol van bennem a boltív? És hol van a záróköve?
“Tedd amit a szíved diktál!”- valld be, hogy te is ezt mondanád. A szívem éppen ezt diktálja: “Tedd. Amit. A. Szíved. Diktál.” – Úristen! Hogy erre nem gondoltam! Te jó ég, meg vagyok mentve… na, kösz. Az egész nem ilyen egyszerű. A szívem újabban hallgat.
Elképzelem, hogy mint egy utolsó pillanatban jött rendeltetésszerű csoda folytán megnyílik az ég, és egy nem túl kézenfekvő, de egyértelmű jel felfedi előttem az utam, amelyiken indulnom kell. Nincs fent és nincsen lent; alattam köd, felettem felhők.
Még három perc a villamosig. És hogy a francba jutok le innen?
U.i:. Köszi H.v.K, nagy vagy!
Fotó: https://instagram.com/elni.latszol?igshid=1mhxw0m2wowqr
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: