Akartam egy fotót Rilkével. Igen, akármilyen röhejesen hangzik, ez volt az első ami eszembe jutott. A táska és a sálam lefolyt a vállamról, a cipőmet sem vettem le, úgy olvastam a cikkeket, a rendeletről, az egyetemek bezárásáról, és alatta a kommentháborút. A kép: tavaly év végén, már egy meleg nyári nap volt, napsütéssel, a kedvenc pöttyös szoknyámmal, és a farmerkabátommal, fáradtan de elégedetten mosolyogva a majdnem életnagyságú Rilke poszter előtt a második emelet “vörös-szőnyeges” folyósóján. Akartam egy fotót vele, ugyanott, a már kész szakdolgozatommal, fáradtan, de boldogan…
A rendelet napján színházba mentünk, egy kortárs táncelőadásra. Másnaptól nincs egyetem, majdnem minden színház is bezár határozatlan időre. Ittunk, A. szerint a bornak dinnye illata volt, és beszélgettünk az éjszakába, a jövő bizonytalan, de izgatott várakozásával. Hogy most végre mi éljük át a történelmet. Aztán elbúcsúztunk, “határozatlan időre” mondtam, és félszegen megöleltem, meg sokáig álltam ott, farkasszemet néztünk amíg az ajtó be nem csukódott és a villamos tovább nem indult vele, integettünk amíg csak lehetett, és amíg futni nem kezdtem a villamos után.
Reggel levágatom a hajam; biciklivel járok, és egész nap a könyvtárban lógok. Legalábbis amíg be nem zárjak. Rohadt sok turista, rohadt sok külföldi, rohadt sok könyv, rohadt sok baci. Az egyetem előtt, lent az utcán futunk össze, bemenni már nem lehet, ő sem tudja miért jött ide, talán csak megszokásból. – Szia! – elkapja a karom, szorosan átölel. – Szia! Mi lesz veled? Hazamész? – kérdezem. – Mást nem tudok… muszáj… – megvonja a vállát. – És apukád? – El kell viselnie, ez van. – Sajnálom. – megsimítom a karját. Aztán a búcsú: – vigyázz magadra! – Te is vigyázz! – már csak távolról integetünk.
Másnap a könyvtárat bezárják.
Két napra rá dolgozni megyek. Bringával át a városon, fázom, a szél csípi az arcom.; muszáj mennem ez az utolsó menekvésem a “normálisba”. Végre egy fél nap, közel megszokottan telik, csak az alkoholos fertőtlenítő szer illata kúszik vissza néha az agyamba, amivel a pultot és a kilincseket óránként áttörlöm, és ez emlékeztet a valóságra. Nincs könyvtár, nincs buli, nincs egyetem, a barátok messze, nincs színház…
Hétfőn elbringázom Pimhez; megvárom a házuk előtt, nincs ölelés nincs puszi, reméljük a bolt nyitva van még. A polcok nagy része az üresbe hajlik, az apokalipszisen viccelődünk, bort és édességet veszünk. Rajtakapom magam, hogy próbálok úgy járni a sorok között, mintha mindez normális lenne, és ura lennék a helyzetnek, de amikor erre gondolok mégis erősebben dobog a szívem. Sokkal jobb lenne, ha mindennek olyan lenne a neve, mint amilyen az a dolog – mutatott felém egy zacskó gumicukrot. – Mondjuk ez lenne a savanyú hernyó! – bólintok. – Heló! Szeretnék kérni ilyen savanyú hernyót! Igen, tényleg sokkal jobb! – Nevetünk. Nem sokkal később már az utcán sétálunk, esszük a színes savanyú gumicukrot és beszélgetünk; már ezerszer megbeszéltük, mégis mintha csak erről tudnánk beszélni. A francba! – sóhajt fel. – Nem vettünk szívószálat! – Nem baj, majd szétöntjük. – nyugtatom meg.
Elsétálunk a közeli parkba, leülünk egy fa alá a leterített sálamra, ki kell használnunk az időt, legalább ezt a kis kézzel fogható együttlétet ami megmaradt nekünk. – Ez jó! Bele fogom írni, hogy “sétálunk a vúdsztokban isszuk a mézes bort külön üvegből, és esszük a szivárványos tekerőst!” – felnevet, de majdnem megfullad. – Ugye nehéz ez, egyszerre menni, enni, és még beszélni is! – ugratom. Aztán már megint csak nevetünk. De milyen jó nevetni… nem?
P.s.: Ugye mondtam, hogy beleírom nem?
