Szombat van. Napsütötte, ragyogó szombat, M. és én a városban kocsikázunk, a nap a szemünkbe tűz. Kína már elesett, de erről akkor mi még semmit sem tudunk, az egész még hetekig nem ér el hozzánk. “De mi van a fiatalokkal? Akik veled egykorúak?” – egy pillanatra átnéz rám a kormány mögül; egy pillanatig nem süt a szemébe a nap. Képtelen vagyok állni a tekintetét. – “Miért éppen mi? Miért én?” – legszívesebben azt mondanám, hogy mert az olyanok mint te, már felnőttebbek, nem mennek el szó nélkül, nem hagynak el; de végül csak azt mondom: – “Nem tudom.”
A szám kiszárad, kibámulok inkább az ablakon.
Két héttel később ugyanígy süt be a nap az ablakon, én az ágyamon fekszem, ki tudja hány napja vagyok itt bent, és ki tudja, hogy meddig leszek. Fogalmam sincs milyen nap van, és bárki akit megkérdezhetnék az sem tudja. Az egyetlen menekvésem a város körüli bicikliutak maradtak, hogy leülök a szökőkút szélére, újra írok M. – nek, persze nem válaszol, aztán hazafelé mintha minden rendben lenne, elmesélem magamnak, hogy mi mindent mesélnék el neki.
Hosszú idő óta most írok újra először valamit; hiszen mégis az történt ami ellen az elején olyan hevesen tiltakoztam: ahogy mindent, ezt is megszoktuk. Már félek arra gondolni, ami nincs, siránkozni az után, ami nem is lesz; úgy mintha a barátaim amúgy is messze laknának, mintha túl elfoglalt lennék, hogy programokat csináljak, és mintha sosem akartam volna fesztiválra menni.
De lettek helyette online reggeli szemináriumok, amik alatt pont meg tudok reggelizni, ha kikapcsolom a mikrofont, még a csámcsogásom sem hallatszik be, lettek végtelennek tűnő városi biciklizések, patak partok, Duna partok, online iszogatások a barátokkal, ahol mindenki csak fél szavakkal mondja ki, hogy jó lenne már találkozni, és hogy kedvem lenne játékosan Pim felé bokszolni a levegőbe, amikor valami hülyeséget mond, és szinte fizikailag fáj, hogy nem tudom megtenni csak ülök itthon egyedül a sötétben, nevetek, és az ő recsegő, akadozó hangjuk az egyetlen ami tartja bennem a lelket.
“Köszönöm és kívánok minden jót Önöknek, nagyon sajnálom, hogy így…” -írja az egyik egyetemi tanárom, az “utolsó óra” tárgyú levelében, és nekem ettől a pár szótól elkezd valami szomorúságféle kifelé kúszni a szemem sarkán. Zokniban kimegyek az udvarra, – épp megy le a nap – kiülök a kőfalra és bámulok bele a zöld kertbe, magányos, végtelenül magányos érzés, és arra gondolok, hogy “Akartam egy fotót Rilkével. Igen, akármilyen röhejesen hangzik…”
A szekrényemre idézetekkel teli színes lapokat ragasztgatok. Az egész egy őrült részeg éjszakából indult T. – vel, még régen… emlékszel?; mentünk hazafelé keresztül a városon hajnalban, aztán ültünk egymással szemben a konyhaasztalnál, amíg az ablak másik oldalán világosodni nem kezdett. Csak egy pillanatra mentél el, egy újabb doboz cigiért, akkor írtam a jegyzettömb másik lapjára, hogy “néha csak ki kell tartanunk, nincs mit tenni” de te csak hetekkel később vetted észre. Az egész csak az egyre józanodó agyam spontán szüleménye volt.
Már két hete voltam itthon, amikor egyszer csak kibukott belőlem, hogy “bárcsak elmennénk táncolni!”, és akkor elküldted a hónapokkal ezelőtti cetlimet, ahogy azóta is ott van a hűtődre ragasztva, és segít emlékezni neked, ahogy nekem is segít a szekrényemre ragasztott sok szabólőrinc, szerbantal és heinrichvonkleist, hogy emlékezzek a reményre, a hitre és arra, hogy minden rendben lesz.
Ui.: De most tényleg, milyen nap van?
