Beküldve:

Madártávlatból

Szeretek pesti lenni, és pesti is maradok.

Néha eljövök ide. Leülök a pirosra mázolt padra, gondolkozom, emlékezem és rád gondolok. Hallgatom a főutca felől az autók zaját, fazékcsörömpölést egy szomszédos panel nyitott ablakából, a gyerekek zsivaja a játszótéren, a madarak felháborodott párbeszéde, ahogy licitálni próbálnak a gyerekekre, és a platánok szomorú, nosztalgikus suttogását.

Igazad van. Még itt vagyok, ebben a pillanatban, ezen a padon és máris előre gyászolom a várost: a körúti villamos hangját, a Városliget illatát eső után, az elefántos csúszdát a játszótérről, a fákat az Andrássy úton és a gyerekeket a Parlament előtt a szökőkútban. És gyászolok az idő miatt is, amit nem itt töltök majd, amíg távol leszek. Az idő kegyetlen csalfa szerető: amíg nem figyelsz, a hátad mögé lopódzik és hirtelen minden más lesz.

Szekszárd az a barát, aki folyton megcsal és te mégis mindig visszamész hozzá. Elhiteti veled, hogy nagy város, megvéd, elveszthetsz benne, aztán egy utca múlva kivet magából és ott állsz a szántóföld szélén. Vagy szinte végtelennek tűnő kanyargós utakon gyalogolhatsz fel a hegynek a szőlőtőkék között és ha egyszer felértél a csúcsra onnan is csak végtelen szőlő amíg a szem ellát. Neki elhiszed, hogy ha megismered befogad, de ahányszor néha már a sajátodként gondolsz rá, egy részed mégis hazavágyik.

Ebben a városban minden Babitsról és a borról szól. (Nagyobb részt inkább a borról.) Szinte szüntelen szekszárdit szlopálnak. *Lábjegyzet: Ne felejts el utánanézni, hogy Babits miben halt meg, mert ha netalántán véletlen alkoholmérgezésben, akkor az egész magyar irodalomtörténet értelmet nyerne). Ha egy percre is kimozdulsz a lakásból, egyszerűen nem tudsz nem inni: Gondosan elhelyezett táblák százai terelgetnek elkerülhetetlen végső célod felé, és akárhogy küzdesz ellene, sokkal erősebb nálad. Ha el is tévedsz, az is csak azért lehet, mert végül megunod, és egy sokkal közelebbi borpince teraszán kötsz ki, mint ahová eredetileg indultál.

De mégis minden megvan itt. Egy szelet Városliget szökőkúttal, Rákospatak a külvárosban (lenne, ha folyna benne valami) a „Gellérthegy” kilátóval, amit szőlőfürtök díszítenek (te jó ég, mi más) és a Béla téri templom, ami a Mátyás templomnak felel meg a várban és ha magasról nézem a várost, éppen olyan meleg érzésem lesz, mintha az otthonit nézném a szabadságszobor mellől.

És ez a bizonyíték rá, hogy én már pesti maradok; mert szeretek pesti lenni.

Beküldve:

Búcsúk és pipacsok

Fekszünk a fűben egy pokrócon, itt, egy pipacsmező közepén, minden jó, az idő nem számít, csak jó a jelenben, “asszem boldog vagyok” – suhan keresztül az agyamon, miközben nem merek arra gondolni, hogy a tegnapot elvesztegettem, a holnap pedig milyen bizonytalan, törékeny. Nem tudom megmondani, hogy hol leszek, hogy lesz – e még ez a rét, lesznek e pipacsok, ahogy azt sem, hogy a következő pillanatban esni fog – e az eső ebből a felhőből itt felettünk és azt sem tudom megmondani, hogy meddig érnek az ujjaim ha kinyújtom a kezem. És szeretném, de azt sem tudom, hogy mi még barátok leszünk – e, mire ennek az egésznek vége lesz, hogy lesznek – e még piknikezések, és hogy nyári eső vagy esztelen vihar kerekedik e a felhőnkből, csak akkor ha már leszakadt az ég.

Ülünk a réten és kitartom eléd a kezem, a tenyeremben leszakított pipacsbimbó; de meg tudod e mondani, hogy “sör, bor, vagy pálinka”, de azt tudom, hogy ha egy pillanatra becsukod a szemed helyesen döntesz majd; ügyes vagy, eltaláltad, nevetünk! “Most aztán veled lesz a jószerencse!”

De tudod, ez az életben, a réten kívül nem elég.

Karantén utáni fürdőszoba átalakításba vágunk. Nem csak azért fáj ez nekem képletesen, mert ezentúl amíg el nem készül ötünknek kell osztoznia egyetlen fürdőszobán egyetlen zuhanyzóval, ami igenis nagy önfegyelmet, önmegtartóztatást, és alkalmazkodási készségeket követel meg mindegyikőnktől; hanem azért a sok emlékért, ami a házunknak ehhez a szegletéhez fűződik. Az, ahogy belaktuk, amennyit énekeltem a hajszárítóval, hogy itt ittam a teámat reggelente, hogy habár ritkán csináltam, de szerettem belemerülni a kádba amikor a víz még olyan forró volt, hogy csípte a bőröm,  a lepkés matricák a falon, és a halas üvegfesték a tükrön.  Amikor az öcsémmel kicsik voltunk, lemosható csempekrétával rajzoltunk a falra, egy rajz azóta is megvan, a plafon közelében a csap felett: kék ég, csillagok, tábortűz vagy szívecske… már nem tudom melyiknek szántam. Halvány már, de ott van a 13 éves barlangrajz azon a falon, és ha néha felnézek emlékeztet, hogy te jó ég, mennyi víz lefolyt azóta ezeken a lefolyókon!

Egészen holnap reggelig. De most még az üres kongó fehér csempék közt – nincs már benne semmi csak én és a hajszárító – szárítom a hajam, miközben fejben rituálisan próbálok elbúcsúzni ‘ezektől’ a falaktól,  a hajam teljesen megszárad, úgy nézek ki mint egy csapzott oroszlán, de nekem mégsem akaródzik menni. Ekkor jut eszembe, hogy nem is szoktam megszárítani a hajam.

2020. májusa