Madártávlatból

Szeretek pesti lenni, és pesti is maradok.

Néha eljövök ide. Leülök a pirosra mázolt padra, gondolkozom, emlékezem és rád gondolok. Hallgatom a főutca felől az autók zaját, fazékcsörömpölést egy szomszédos panel nyitott ablakából, a gyerekek zsivaja a játszótéren, a madarak felháborodott párbeszéde, ahogy licitálni próbálnak a gyerekekre, és a platánok szomorú, nosztalgikus suttogását.

Igazad van. Még itt vagyok, ebben a pillanatban, ezen a padon és máris előre gyászolom a várost: a körúti villamos hangját, a Városliget illatát eső után, az elefántos csúszdát a játszótérről, a fákat az Andrássy úton és a gyerekeket a Parlament előtt a szökőkútban. És gyászolok az idő miatt is, amit nem itt töltök majd, amíg távol leszek. Az idő kegyetlen csalfa szerető: amíg nem figyelsz, a hátad mögé lopódzik és hirtelen minden más lesz.

Szekszárd az a barát, aki folyton megcsal és te mégis mindig visszamész hozzá. Elhiteti veled, hogy nagy város, megvéd, elveszthetsz benne, aztán egy utca múlva kivet magából és ott állsz a szántóföld szélén. Vagy szinte végtelennek tűnő kanyargós utakon gyalogolhatsz fel a hegynek a szőlőtőkék között és ha egyszer felértél a csúcsra onnan is csak végtelen szőlő amíg a szem ellát. Neki elhiszed, hogy ha megismered befogad, de ahányszor néha már a sajátodként gondolsz rá, egy részed mégis hazavágyik.

Ebben a városban minden Babitsról és a borról szól. (Nagyobb részt inkább a borról.) Szinte szüntelen szekszárdit szlopálnak. *Lábjegyzet: Ne felejts el utánanézni, hogy Babits miben halt meg, mert ha netalántán véletlen alkoholmérgezésben, akkor az egész magyar irodalomtörténet értelmet nyerne). Ha egy percre is kimozdulsz a lakásból, egyszerűen nem tudsz nem inni: Gondosan elhelyezett táblák százai terelgetnek elkerülhetetlen végső célod felé, és akárhogy küzdesz ellene, sokkal erősebb nálad. Ha el is tévedsz, az is csak azért lehet, mert végül megunod, és egy sokkal közelebbi borpince teraszán kötsz ki, mint ahová eredetileg indultál.

De mégis minden megvan itt. Egy szelet Városliget szökőkúttal, Rákospatak a külvárosban (lenne, ha folyna benne valami) a „Gellérthegy” kilátóval, amit szőlőfürtök díszítenek (te jó ég, mi más) és a Béla téri templom, ami a Mátyás templomnak felel meg a várban és ha magasról nézem a várost, éppen olyan meleg érzésem lesz, mintha az otthonit nézném a szabadságszobor mellől.

És ez a bizonyíték rá, hogy én már pesti maradok; mert szeretek pesti lenni.